Az én legfényesebben ragyogó csillagom
A szobámban feküdve hallgatom a zenéket sorba és gondolkodom valakin. Egy személyen, akit nem rég ismertem meg, még is...elrabolta az én legféltettebb kincsemet. Megfogadtam, hogy ezt soha senki sem fogja elvenni Tőlem, mióta csalódnom kellett annyi emberben.
Csak azon kattog az agyam..vajon megérdemlem Őt? Ismer engem? Lát engem, vagy csak átnéz rajtam? Kérdések ezrei halmozzák el agyamat és félek soha nem kapok rájuk választ. Szívem hevesebben dobog, ha Rá gondolok. Az gyomromon végig fut egy kellemes bizsergés, ahogy a mosolyára gondolok és ahogy hangjára. A pillangók felébredtek, szabadulni akarnak. Ajkaimba harapva próbálom visszatartani a sikolyt, mely mély barna szemei hoznak ki belőlem. Akárhányszor beléjük néztem elvesztem. Ki tudja mikor találnak rám ismét.
Hirtelen bealudtam ezekkel a gondolatokkal az agyamban.
".Álmomban az utcán sétáltam. Minden szürke volt, még én is. Az utca, mintha halottak mentek volna el mellettem, de nem. Csak boldogtalanok voltak. Végül annyi bánat szállt rám, hogy leültem egy ház tövében és sírtam. Sírtam, hogy olyan leszek, mint a többi ember...boldogtalan, szomorú és rossz életű. Ekkor valaki megérintette hátam, majd végig simított hajamon. Keze érdes volt, még is megnyugtatóan puhának éreztem. Felnéztem. Pislogni kezdtem, hogy tisztuljon látásom, de nem láttam mást. Csak egy fényesen ragyogó férfi alakot. Kezét nyújtotta, de féltem elfogadni. Csak sírtam tovább. Leguggolt elém. Megsimította könnyektől nedves arcom, majd rácsókolta ajkait. Meglepődve néztem ki lehet Ő, de olyan fényes volt, ragyogott, mint senki más. Megfogta kezem, felrántott, míg majdnem elragadott a depresszióba taszító fájdalom, mely az egész világot uralta. Futottunk, húzott magával, míg nem egy tengerparthoz értünk. Elengedte kezem és a vízbe sétált. Mikor térdig nem ért a víz, megfordult, rám nézett. Ekkor láttam meg ki Ő. Szívem hevesebben vert, mint még soha. Milán volt az. A nap oly' gyönyörűen megvilágította bőrét. Szemei még szebbek voltak, mint hittem. Rám mosolygott, gyengéden kiejtette nevem ajkain, s én elindultam felé. Mikor közelebb értem, ismét megfogta kezem és még közelebb rántott magához, mint eddig voltam. Végig simított arcomon. Ajkaimra nézett, majd szemeimbe, s ismét ajkaimra. Gyengéden enyémre helyezte övét. Csókjától végig futott rajtam ismét a kellemes bizsergés, gyomromból a pillangók végre felszabadultak, lábaim megremegtek. Ha nem tartott volna két kezével a derekam körül, már el is estem volna.
- Ha nem vagyok veled, nézz fel és gondolj rám. - mondta. - Ez a Tiéd! - akasztott a nyakamba egy nyakláncot. - Hogy ne érjen utol a bánat, a depresszió. Hogy boldognak lássalak, Örökre....!
- Várj! Ez pedig a Tiéd! - akasztottam ki nyakamból az egyik féltve őrzött nyakláncomat, majd raktam át az Ő nyakába. - Hogy ne felejts el, soha.
- Örökké Velem maradsz, s Én Veled...!
Majd egy újabb óvatos csókot lehelt ajkamra és eltűnt...mintha ott sem lett volna."
Felébredtem. Sajnos tényleg csak álom volt. Majd megpillantottam nyakamban a láncot, s becsuktam szemeim. Markomba szorítottam, mintha a kezében éreztem volna enyémet. Mintha gyengéden simogatná. Kinyitottam szemem, majd az ablakhoz sétáltam és felnéztem az égre. Még sötét volt, a csillagok fent ragyogtak az égen. Egy még is fényesebben, mint összes többi. Fejemben csak folyamatosan az a rész játszódott le: - Örökké Velem maradsz, s Én Veled...!
Már egy ideje kint dolgozik katona ként. Még is...mintha még itthon lenne. A létezésemről sem tud, még is mindig vele álmodom. Mit gondolsz? Talán egyszer...tényleg együtt leszünk...? Hogy örökre boldognak láthassam Őt, s Ő engem. Szeretem Őt...Szeretlek Milán!
Csak azon kattog az agyam..vajon megérdemlem Őt? Ismer engem? Lát engem, vagy csak átnéz rajtam? Kérdések ezrei halmozzák el agyamat és félek soha nem kapok rájuk választ. Szívem hevesebben dobog, ha Rá gondolok. Az gyomromon végig fut egy kellemes bizsergés, ahogy a mosolyára gondolok és ahogy hangjára. A pillangók felébredtek, szabadulni akarnak. Ajkaimba harapva próbálom visszatartani a sikolyt, mely mély barna szemei hoznak ki belőlem. Akárhányszor beléjük néztem elvesztem. Ki tudja mikor találnak rám ismét.
Hirtelen bealudtam ezekkel a gondolatokkal az agyamban.
".Álmomban az utcán sétáltam. Minden szürke volt, még én is. Az utca, mintha halottak mentek volna el mellettem, de nem. Csak boldogtalanok voltak. Végül annyi bánat szállt rám, hogy leültem egy ház tövében és sírtam. Sírtam, hogy olyan leszek, mint a többi ember...boldogtalan, szomorú és rossz életű. Ekkor valaki megérintette hátam, majd végig simított hajamon. Keze érdes volt, még is megnyugtatóan puhának éreztem. Felnéztem. Pislogni kezdtem, hogy tisztuljon látásom, de nem láttam mást. Csak egy fényesen ragyogó férfi alakot. Kezét nyújtotta, de féltem elfogadni. Csak sírtam tovább. Leguggolt elém. Megsimította könnyektől nedves arcom, majd rácsókolta ajkait. Meglepődve néztem ki lehet Ő, de olyan fényes volt, ragyogott, mint senki más. Megfogta kezem, felrántott, míg majdnem elragadott a depresszióba taszító fájdalom, mely az egész világot uralta. Futottunk, húzott magával, míg nem egy tengerparthoz értünk. Elengedte kezem és a vízbe sétált. Mikor térdig nem ért a víz, megfordult, rám nézett. Ekkor láttam meg ki Ő. Szívem hevesebben vert, mint még soha. Milán volt az. A nap oly' gyönyörűen megvilágította bőrét. Szemei még szebbek voltak, mint hittem. Rám mosolygott, gyengéden kiejtette nevem ajkain, s én elindultam felé. Mikor közelebb értem, ismét megfogta kezem és még közelebb rántott magához, mint eddig voltam. Végig simított arcomon. Ajkaimra nézett, majd szemeimbe, s ismét ajkaimra. Gyengéden enyémre helyezte övét. Csókjától végig futott rajtam ismét a kellemes bizsergés, gyomromból a pillangók végre felszabadultak, lábaim megremegtek. Ha nem tartott volna két kezével a derekam körül, már el is estem volna.
- Ha nem vagyok veled, nézz fel és gondolj rám. - mondta. - Ez a Tiéd! - akasztott a nyakamba egy nyakláncot. - Hogy ne érjen utol a bánat, a depresszió. Hogy boldognak lássalak, Örökre....!
- Várj! Ez pedig a Tiéd! - akasztottam ki nyakamból az egyik féltve őrzött nyakláncomat, majd raktam át az Ő nyakába. - Hogy ne felejts el, soha.
- Örökké Velem maradsz, s Én Veled...!
Majd egy újabb óvatos csókot lehelt ajkamra és eltűnt...mintha ott sem lett volna."
Felébredtem. Sajnos tényleg csak álom volt. Majd megpillantottam nyakamban a láncot, s becsuktam szemeim. Markomba szorítottam, mintha a kezében éreztem volna enyémet. Mintha gyengéden simogatná. Kinyitottam szemem, majd az ablakhoz sétáltam és felnéztem az égre. Még sötét volt, a csillagok fent ragyogtak az égen. Egy még is fényesebben, mint összes többi. Fejemben csak folyamatosan az a rész játszódott le: - Örökké Velem maradsz, s Én Veled...!
Már egy ideje kint dolgozik katona ként. Még is...mintha még itthon lenne. A létezésemről sem tud, még is mindig vele álmodom. Mit gondolsz? Talán egyszer...tényleg együtt leszünk...? Hogy örökre boldognak láthassam Őt, s Ő engem. Szeretem Őt...Szeretlek Milán!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése